Amikor minden összeáll…

Vannak olyan kitüntetett pillanataink, amikor abszolúte tökéletes az egyensúly, megvan a totálisan bizonyos összhang és az ég világon semmi sem zavarja a békét.

És ezek tényleg csak pillanatok… kezdetben. Aki már átélt ilyet, tudja miről beszélek. 🙂

Legutóbb tegnap, edzésből hazafelé ragadott el ez az áramlat, és azt vettem észre magamon, hogy bár fizikailag hulla vagyok, de szinte kicsattanok az erőtől. Ha valaki odajött volna hozzám és meglök, valószínűleg oldalra esek. 🙂 De ez az erő nem fizikai tartást ad, nem ellenállóképességet, nem büszkeséget, hanem végtelen, de végtelen nyugalmat. A minden rendben van érzését, olyan Bob Marley-san, de fű nélkül. 🙂

Elviekben meditációval, önkontrollal és éberséggel ez az állapot elnyújtható, de én még nem tartok itt. Ennél fogva nagyon tudok örülni, ha csak másodpercekre is, de átélem ezt az Egység állapotot. 🙂

Tegnap még a levegő is kisimult körülöttem és pont úgy kaptam el mindenféle szándék nélkül a gyalogló tempót, hogy a zebrán éppen nyugisan átértem egy kocsi és egy biciklis között. Gyaloglás közben mindenre rácsodálkoztam: az árnyékomra, a járókelőkre, az épületekre… Majd amikor beétem a villamosmegállóba még nyugodtan tudtam nézegetni a környéket és egy percen belül be is futott a sárga limuzin. 🙂

Egyszerűen tökéletesek ezek a rövid időszakok, és ezért roppant értékesek.

Ezek adnak erőt ahhoz, hogy tovább és tovább foglalkozzam az önismerettel, még mélyebben kutassam magam és folyamatosan rakjam le a hitrendszerem téves elemeit. Mert ez a belső béke egyszerűen minden erőfeszítést, lemondást megér.

Hiszem azt, hogy nem azzal a céllal születtünk le erre a világra, hogy dolgozzunk, gyereket szüljünk, párkapcsolatot keressünk, együnk, igyunk, szexeljünk vagy Star Wars-t nézzünk. Ezek mind irtó jó dolgok, de egyben eszközök az egyre mélyülő önismerethez. Ahhoz segítenek hozzá minket, hogy kik is vagyunk valójában.

Ezek az Egység-pillanatok tapasztalatom szerint egy átlagos (nem masszív meditációra épülő) életben akkor tudnak megjelenni, ha mindent beleadtunk abba, amit épp csináltunk. Az utolsó csepp energiánk is beáldozódott, az utolsó védelmi vonalunk is leomlott és a következményektől függetlenül megadtuk magunkat az aktuális történésnek. Ez a folyamat nem feltétlenül örömteli, sőt lehet rohadtul izzadós, keserves, és a végén lehet, hogy nem mi kerülünk ki győztesként. Mégis az számít, hogy mennyire léptünk ki a saját komfortunkból, mennyire kockáztattuk meg, hogy hülyének nézzenek és mennyire adtuk le a megfelelési kényszerünket. Akár eredményesek vagyunk, akár nem, ha megvan az a tudat, hogy mindent beleadtunk, az nagy eséllyel meghozza a végtelen nyugalom érzetét.

Kívánom, hogy mindannyian éljétek át minél többször! 😉


Fejléc kép forrása: www.pixabay.com